Hétköznapjaimat általában sok-sok idegen ember között töltöm, hangzavarban és nemritkán nagyon melegben. Foglalkozásomból adódóan nincs sok időm az ő problémáikon kívül saját gondolataimra koncentrálni, emiatt meglehetősen egyhangúak a mindennapok. Bár a "rendszer" mindent megtesz annak érdekében, hogy egy irányba terelje figyelmemet, mégsem tudom sosem teljesen kizárni a körülöttem levő környezetet. Persze, hiszen gép azért nem vagyok.

Egyetlen "színképzőként" a közelemben illatozó rózsalugas hivatott működni. Örülök neki, mert megkapó hátteret biztosít a szürke hétköznapokban. Valóban szemet gyönyörködtető a megannyi selymes virág látványa és azok orrot melengető, kacéran hívogató illata. Szeretem a virágokat, rám mindig nyugtató hatással van jelenlétük. Ha csak tehetem nem hagyom ki a lehetőségét annak, hogy a szemem elé kerülő virágok finom illatából táplálkozzak. Velük kapcsolatban ez foglalkoztat leginkább, mert ezt tartom fő vonzerejüknek. Persze szépek a szem számára is, de a rózsa véleményem szerint azon virágok közé tartozik amelyek illatukkal szabadítják fel a több érzelmet. Mérhetetlen szépségükkel "csupán" kiegészítik a meghatározóbbnak számító kémiai hatást.



Eddig abban a hitben éltem, hogy hozzám hasonlóan viszonyul ehhez az emberek többsége is. Arra számítottam hogy mindennap nyitás után tömegesen csodálják majd "újonc" vendégeink a lugast, s kollégáimmal nem győzünk majd kiabálni hogy "ne tapossák már halálra őket, kedves vendégeink!". Nos, ez valójában nem így működik.


Alig akad naponta néhány akinek felkelti a figyelmét még ha többször is elhalad mellette. Az emberek nem állnak meg megnézni az ágyásokat, meggondolatlanul a táj egyszerű részeként kezelik a bokrokat, s nem szentelnek külön figyelmet arra szinte sohasem. Még a nőkre (a mentsvárnak remélt nemre) sem jellemző hogy sorban állnának illat mintákért. Miért olyan nehéz észrevenni az apró örömöket?
Ha akad is valaki akiben gondolatokat ébreszt a fehér vagy rózsaszín tenger, azok kevés kivétellel a női vendégek közül kerülnek ki. A "széplelkűség" az ő kiváltságuk, az ilyen egyszerű élvezetek értékelése inkább nekik jutott sajátul. Nem tekintem érzelgésnek azt ha valaki virágot szagolgat, éppen ezért nem gondolom hogy a férfiak számára gyenge dologként kellene felfogni (ilyen véleménnyel is találkoztam).

Érdekes dolog az, hogy bár hozzánk pihenni és kikapcsolódni jönnek az emberek, mégsem képesek teljesen leállni és élvezni a szabadidő adta lehetőségeket. Sokan provokálják a konfliktusokat valamint nehezen képesek a kompromisszumra. A munkában és az utcán rájuk ragadt agressziótól képtelenek szabadulni. A pénzükért cserébe a jogosnál magasabb szintű kiszolgálást és minden kérésükre bólogató, rabszolga hajlamú alkalmazottakat, jó Gojokat várnak el. Ezekkel az emberekkel valóban sikerült elhitetni, hogy a vendég vagyis a nagybetűs FOGYASZTÓ (mert pénzzel fizet) mindenek felett áll. Természetesen ez így nem felel meg a valóságnak.

Szép korú embereket látok nap mint nap olyan egyszerű "szabályok" ellen véteni mint; köszönjünk vissza akkor ha felénk már az alkalmazottak megtették. Ha valami észrevételünk van akkor azt a közönség előtt higgadtan és lehetőleg diszkréten próbáljuk az illetékesek tudtára adni. (stb)
Valahol ez a faragatlan viselkedési forma is megérthető. Sajnos az alkalmazottak többsége csak akkor hajlandó valamit munkakörén kívül (sokszor azon belül is) elvégezni, ha fenyegetik azért hogy megcsinálja. A vendégek megtanulták hogy ha mások figyelmét is felhívják a személyzet hiányosságára akkor azok hamarabb meg fognak mozdulni. Nem illegális eszköz, de nem a legszebbek közül való. Kétségtelenül hatásos, szépen ki is használják. Azt hogy melyik fél kezdte előbb sosem tudjuk meg. Úgy zajlik ez mint az evolúció a ragadozók és a növényevők között. Ha az egyik valami újat talál ki, arra a másik mindig válaszlépést ad. Persze egyik fél felett sem szabad pálcát törni. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Általánosan gyengül a szellemi tűrőképesség, fogy az akaraterő és a küzdeni vágyás. A válság pedig már régen a nyakunkba liheg. De nem csak a gazdasági, hanem az annál sokkal pusztítóbb morális válság is!
Sietünk, kevés az időnk. Egyáltalán, mi van velünk?