A napokban felütötte a fejét egy hír, ami a világ megannyi emberében egyetlen közös és hatványozottan erősödő kérdést vetett fel. A kérdések kérdése a velőnket rázza, neuronjainkat marcangolja, torkunkat fullasztja. Hogyan vált lehetségessé az, hogy az Egyesült Államok elnöke aki hivatalának még első évét sem tudhatja maga mögött és az az ember akinek keze alatt egyidejűleg három ország területén folynak harcok (sok máig tisztázatlan kérdést felvető stratégiai döntések kíséretében) megkaphatta a  Nobel-békedíjat?

 

Az elnök aki beiktatása előtt ígéretet tett arra, hogy hatalomra kerülése esetén belátható időn belül megkezdi a csapatai kivonását Irakból és Afganisztánból, most a jövőévi költségvetésében (elődjéhez hasonlóan) további jelentős összeggel emeli a Közel-keleti és Közép-ázsiai misszió támogatását. Egyenlőre tehát nincs nyoma a korábban oly sürgősnek ítélt probléma megoldására végzett munkának. Mindezek fényében mégis jogosnak ítélte döntését a norvég Nobel-bizottság. Persze nem ez volt az első alkalom amikor a bizottság lejáratta magát. Máskor is kaptak már hasonló elismerést olyanok, akiknek a nevéhez közvetlenül vagy közvetve vér tapad (Elihu Root, Menahem Beginn, Simon Peresz).

Az embereknek nincs szüksége egy ilyen alávaló szervezetre, főleg nem annak haszontalanul működő, korrupt munkásságára. A hasonló szervezetek hasonlóan hibás döntései miatt lesznek kénytelenek a jövő tanárai az első afro-amerikai elnökhöz hasonló "példaképekből" ihletet meríteni. A "béka nagy barátaira" éppen ezért a jövőben többé nincs szükségünk. A díj régen elveszítette hitelességét és nívóját, ettől függetlenül mégis sikerül életben tartani. Mesterségesen ugyan, de sajnos működik. Alfred Nobel szégyellné magát. 

Ellenségek közös véleményen:

"Semmiféle változást nem tapasztalunk Amerika magatartásában. Obama eddig a világon semmit sem tett a béke érdekében Afganisztánban" - jelentette ki Zabihullah Mudzsahid, az afganisztáni tálibok szóvivője az AFP hírügynökségnek nyilatkozva.