Nem titok, életemben először stoppoltam. Kénytelen voltam, hiszen lekéstem vonatot és a buszt is. Mindent amit csak lehetett. Balszerencsémet mégsem bántam, mert újabb alkalom volt arra hogy (teáskanállal ugyan de mégis) belekóstoljak az élet egy újfajta levesébe.

Nem új a felfedezés hogy az emberek segítőkészsége már általában sem olyan mint például a rendszerváltás előtt volt. Szüleink "legendáiban" él már csak a történet, amikor barátokkal vagy éppen egyedül járták az országot (a bátrabbak Európát), kizárólag stoppal. Akkoriban a tv és rádió nem kiáltott rendszeresen farkast mint manapság, az emberek még nem gondolták potenciális sorozatgyilkosnak a stopposokat.

Szembekerültem férfival és nővel, akik utaztak egyedül vagy csoportosan. Jött kamion is, személyautó is bőven. Mégsem kellettem sokáig senkinek. Végül mégis felvett egy egyedül utazó fiatalember.

Késő délutáni futásból tartott hazafelé a szomszéd városból. Egyedül volt, nem jött rosszul a társaság. Őszintén szólva büdös nagy hegyi beszédre készültem, annak érdekében hogy legalább udvariasságommal meg tudjam köszönni a segítségét. De nem volt szükség rá hogy "elkápráztassam". Hétköznapi dologként kezelte a helyzetet, semmi fölöslegeset nem kérdezett, nem volt kíváncsi semmire. Igazából nem is beszélt egyikünk sem, de miről is kellett volna. Sajnos csak az út felét sikerült a fuvarral letudnom, messzebb már nem tudott elvinni alkalmi jótevőm. Jószerencsét kívántunk mindketten majd mindenki ment a maga dolgára.

A második körben gyötört szúnyog, csípett csalán, de vagány diszkós fiatalok is ledudáltak "bőgő" autóikkal. Ekkor már majd' egy órámba telt a várakozás de legalább még mélyebben tanulmányozhattam a kipffogógáz összetevőit. Persze sikerült hazakeverednem, hiszen a szerencse mellém ált ismét. Egy derék cimborám hazafelé tartva érzékelte ahogyan az út szélén ujjgyakorlatot végzek, megállt majd hangos nevetés kíséretében négykerekűjébe invitált. A sors fintora hogy ő is csak a következő városig tudott elfuvarozni, vagyis előrébb jutottam, de a cél még mindig messze volt. Persze most már jóval közelebb voltam Debrecenhez, ebből a városból már indult busz később is, így azt már sikeresen elértem. Légkondival szerelt új szerelvény volt, szotyizó sofőrrel és a "rendszert" ócsárló utasokkal. Éppen az estémhez passzoló körülmények, ez kell nekem! Debrecenbe érve az utolsó buszok egyikével érkeztem a belvárosba. Gondosan vasalt hajú fiúk csillogó pólóban és alul öltözött súlyosan kiskorú macuskák fogadtak a főtéren. Csak a szokásos. Sanyi megint fent citerázott hokedlin ülve, kutyája társaságában. Következő nótája előtt egy darázs csípte meg, ráadásul épp az ujja hegyén. Néhány szót váltottam vele a forgalomról, majd élveztem kicsit az előadást. Szép volt az idő, a meleg sem nyomasztott már annyira. Nyüzsgött a város; kerékpárok, gördeszkák, hangos fiatalok mámorban úszva mindenütt. Viccesek.

Nemsokára felállok, elindulok hazafelé. Gyalog teszem, a jó levegő ismét a szabadban marasztal. A háttérben hallom amint Sanyi csendben szentségel. Elütött egy sor hangot. Szegény, fáj az ujja. Debrecen, te csodás!