Egy dolgos nap után az ember hajlamos a már megszokott nézőponttól eltérni és egy új szemszögből látni a világot. Akkor ha megkopott napi teendői alatt, sokszor már nincs ereje hogy (a hangzatosságuk miatt) nemesnek hitt eszméket követve gondolkodjon.

Pedig ezek korán sem mindig a helyes formulák. Ekkor a fejünkben nincs helye olyan gondolatnak amely tőlünk a legcsekélyebb mértékben is távol állna. Ez van akkor ha fáradt vagy, mert ilyenkor többnyire csak a saját, legkötelezőbb elveidet vagy hajlandó betartani.

Történt velem egy érdekes dolog a minap, egy melós nap után. Este hazaérkezve a városba "vidéki" munkahelyemről, a főtéren belémbotlott a Cívis korzó. Kellemes csalódás volt hogy minőségi zenével de meglepően kevés emberrel találkoztam a Kossuth téren. Gondoltam élvezem egy kicsit a műsort, szerencsére holnap nem kell korán kelni. Szeretem a kellemes élményeket (ha lehet) még tovább fokozni. Most ezt a nemes küldetést nyolc darab savanyú gumicukor hívatott beteljesíteni. Azért nem több mert többre nem volt pénz nálam.

A színpaddal szemben ültem le. Odafent egy talpig sárgába öltözött színes bőrű énekes adta elő műsorát, bandája kíséretében ( Hubert Tubbs & SoulBlaster). Minden szavát angolul, az anyanyelvén intézte a közönségéhez. Megpróbálta szórakoztatni azokat jó előadótól elvártan. Tréfálkozott ahogy tőle telt, s tette ezt a lehető legegyszerűbb szavakkal. Mégsem nevettek túl sokan. Keleti sajátosság hogy nem értjük a világnyelveket. Emellett élvezetes volt a műsor. Sőt, nagyon is jó volt.

Miután leültem a padra gondolkodás nélkül megkínáltam a mellettem ülőt a cukorkából. Talán mégis társaságra vágytam és ezt a változatát találtam ki a kapcsolat építésnek. Mondanom sem kell azonnal megrekedt rajtam a fiú tekintete, s hirtelen nem tudta mire vélni a helyzetet. Ekkor vettem észtre hogy akihez leültem egy roma gyerek volt. Elfogadta az ajánlatot, már rezzenéstelen arccal nyúlt a zacskóba. De az első pillantása elárulta, örült neki. Szerencsére sosem volt összetűzésem kisebbségivel, pedig magam is éppen annyit találkoztam velük életem során, mint amennyit a többi *ősmagyar. Amikor másodjára is felkínáltam az édességet már nem magának vett nézőtársam, akkor már tovább adta azt a mellette ülő barátjának.

Ezzel el is múlt az alig néhány szemnyi kincs, sajnos kiürült a zacskó. A srácok végül nem maradtak sokáig, kisvártatva szó nélkül továbbálltak. Nem azért mert nem volt mit adnom nekik, egyszerűen eddig akartak maradni. (Ne feledjük én ültem le hozzájuk!) Érdekes miért nem köszöntek el. Talán annyiszor éreztették már velük hogy "kisebbek" ők mint a fehér ember, hogy talán másként csapódtak le bennük az események mint bennem. Nem úgy ahogy rózsaszínben képzelné az ember. (Vagy szimplán faragatlanok voltak. Ez is meglehet.)
A hazáig vezető utat ezek után gyalog tettem meg. Gondolataimmal nem harmonizálhatott egyetlen jármű csattogása sem, így jobbnak láttam mellőzni őket. Útközben már nem ért több meglepetés. A szokásos szombat esti "félmeztelen" lányok és karban "vastag", ujjatlan pólós fiatal srácokkal voltak tömve az utcák. Most ez a módi...

Hazaérve a kapuban kulcsomat keresve fedeztem fel egy ezrest a táskám alján, ami eddig ismeretlenül lapult odalent. Azóta azon gondolkodom; vajon akkor is megkínáltam volna őt ha tudok a pénzről és többet veszek a cukorból? Ha kevés a pénz az ember zsebében, vajon mindig egy irányba befolyásolja a gondolatait? Nem tudom biztosan. De talán mégis sejtem miért nem köszönt el! A cigány srác hozzá volt szokva a fehér ember elutasításához, s mivel minden bizonnyal kapott is belőle bőven élete során, nem tekint minket egyenrangú embernek. Mára valahogy úgy állhatnak hozzánk, mint ahogy mi viselkedünk velük szemben. Nem neheztelek rá. Csak nehogy egyszer sokba kerüljenek aranyvérű gondolataink.

*Ezalatt a fehér magyarokat akarom érteni.