nem éppen Peking to Paris...

A vonatozásom kiindulópontja, szépséges Cívis városunk párját ritkító Nagyállomása volt. Megnyerő és barátságos emberek fogadnak rögtön az épületbe lépés után. Kéregetők, délelőtt 8 órakor már unott alkalmazottak és nem kifejezetten segítőkész információs személyzet. De legyünk pozitívak, tekintsünk el az ínyencségektől és nézzünk inkább előre a felkelő nap hazája felé.

A vonaton a már megszokott kényelem várja a lelkes utazót; 2. kocsiosztály, újszerű szövet ülések, ízléses kilincsek, higiénikus mosdó. Egyszóval minden adott 111 km gondtalan zötykölődéshez, ami átszállással majd' 3 órát vesz igénybe.



Páratlan nemzetközi feliratokkal is találkozhatunk. (Nem állt még elég idő rendelkezésre ahhoz hogy szakszerűen lecseréljék ezeket. Esetleg a környéken igen népszerű "jó van az úgy" gondolat fényében kapott fennmaradási engedélyt.)

Az utazás közben akadó esztétikai élményekkel (illesztések látványa, színhasználat, designer munkálatok, anyagválasztás stb.) gazdagodva, kitekint az ember az ablakon is. Már a főbb megállóhelyek nevének meghallgatása után a természetfotósok Mekkájában érezhetjük magunkat. Hajdúsámson, Nyíradony, Nyírbátor, Nyírmeggyes, Mátészalka, ezek után Kocsord, Porcsalma, Csenger állomások gyönyörködtetik az utazó szemét. Örülhetünk, hiszen kezdő utazók számára is könnyű az épületek elhelyezése. Egységesítve állnak a késő Szovjet stílusban, kisméretű téglából épített állomásépületek. Itt-ott kevés vakolattal, rózsás orrú, fényes tárcsájú bakterekkel. Természetesen a szántóföldek és a falvak is kínálnak látnivalót. Ez a szegénység és a reménytelenül várt fejlődés képe, ami átsejlik a homályos vonatablakon keresztül.

Mátészalka főbb csomópont. Vásárosnamény, Nagyecsed és Fehérgyarmat irányába ágazik szét a vasútvonal. Az átszállással járó várakozás szerencsére nem tartott sokáig, azonban annál érdekesebb volt. Az állomás hangulata hasonló a debrecenihez. Fejlesztés nyoma sehol, az egyetlen dolog ami beleillett a XXI. századba az egy lopásgátló kapu volt, a belső tér közepén felállított -karácsonyi hangulatú mobilbolt előtt.

Eddigi összkomfortos járművemet az átszállással újra cserélték, mely már sokkal jobban kielégítette az utasok pedáns igényeit. Négy fős üzembentartó személyzetével időben indult útnak, elvárásainknak kellő mértékben megfelelve. A szerelvény első látásra magáért beszél:


Nem kell különösebben meglepődni. Egy szerényen kihasznált vonalon nincs szükség arra hogy komolyabb szerelvény mozgassa a népet. Így egyszerű és költséghatékonyabb is. Nem történhet semmi gond a képzett (4 fős) legénységgel a fedélzeten, persze csak ha szabályosan közlekedünk. (Itt a gond) Csupán egy kicsi, de nem túl régi matrica zavarja az összhatást; a szerelvény önmagában valójában nem használható. Hétköznapi csalódások ezek, nem is kerítettem túl nagy feneket a dolognak, izgatottan vártam hogy végre megérkezzek a célállomásra. Útközben számos látványossággal találkoztunk, de talán a legjelentősebb az a "kocsordi Tanács részirül is minden ellen védő, extraként 30.000 literes vísztartállyal rendelkező Árpád féle ojjektum."


Végre megérkezett a vonat. Csenger az állomás felől nézve átlagos alföldi városkának tűnik. Hétköznapi, egyszintes vályog és tégla házak sorakoznak rendben, kátyús utcák és az idegenekkel szemben bizalmatlan tekintetű emberek tarkítják a látképet. Kiegészítésként néhány alacsonyan repülő mogorva madárijesztő figyelhető meg. A valódi különlegessége viszont a párját ritkító építészeti emlékeiben és vadregényes folyójában, a Szamosban keresendő. Ironikus de a helyiek nem kedvelik különösebben. Emiatt főként a közeli Románia okolható. Sok-sok éve már hogy nagymennyiségű tisztítatlan szennyvizet engednek a folyóba az ottani szakaszokon, így a vízminőség Magyar földre léptekor már hagy maga után kívánni valót. Sehol egy kocsma vagy üzlet ami viselné a Szamos nevét. Ez elég szokatlan jelenség. Okok közé sorolható a folyó gyors természete is, érthető módon vanak akik nem kedvelik a természet vadabb oldalát. Történelmi sétának érzi az ember azt amikor a templomok között bolyong a belvárosban. Akad itt sok száz éves remek, kazettás nyennyezettel és a modern igényeket is kielégítő légkondicionált XX. századi imaház is.

Ami leginkább szokatlan volt a számomra, az a megannyi Roma akiket a csengeri "élettérben" láttam. Találkoztam persze útközben is többel, de egy kisvárosban ilyen szinten elvegyülve ritkán láthatjuk őket. Az emberek eloszlása 50-50%-os. Ez egy olyan szám ami Debrecenben elképzelhetetlen. Nálunk a Cigány legtöbbször koldulás közben vagy a Tescoban lapítva, somfordálva látható. Ebben a nyugodt kis városban jobban és látszólag eredményesebben vegyülhetnek el. Nincs más választásuk itt nem nyelhet el mindenkit a "Cigánysor", meg kellett tanulniuk együtt élni. Példát vehetnénk a lesajnált szabolcsi kistérségekről, pontosabban azokról a városokról ahol arnyáiban ilyen kevés bajjal képesek megoldani a Romákkal kapcsolatos kérdéseket. Persze a hivatal előtt itt is áll a sor munkaidőben, ráadásul majd' minden nap. De mutassunk egyet ahol nem így van!

Szabolcsban vannak hiányosságok. Akad mentalitásban, akad pénzügyi kérdésekben. Ennek ellenére képesek a békés, párhuzamos együttélésre. Mindezt egy olyan közegben, ahol egy autóval 50.000 kilométert sem lehet megtenni anélkül, hogy legalább egyszer ne kellene futómű beállítást vagy karosszéria javítást végezni.

(A fejtegetésemben természetesen arányiban van szó a Roma és Magyar "jólétről" Sz-Sz-B megyében él az egyik legnagyobb számú kisebbségi népcsoport, így itt is van egyértelműen a legtöbb összetűzés is a statisztikák szerint.)

Zárásképpen nézzünk meg néhány képet Makovecz Imre, illetve ez ókori ember és a természet mesterművei közül:

Az Általános iskola aulája és hangverseny terme



Görög Katólikus Templom



Az 1320 és 1330 között épült református templom


A szebb napokat is látott, s mégis gyönyörű Szamos folyó